Mi is az a Valentin nap? 
Ezen a jeles napon ne felejtsd el megköszönteni szerelmedet! Ez a nap mindazoknak a napja, akik szeretik egymást, szerelmesek választottjukba, vagy éppen a szerelmet keresik. Itt a lehetőséged, hogy meglepd szerelmedet egy e-képeslappal, hogy megmutasd neki a legbelsőbb érzelmeidet, érzéseidet egy új és modern lehetőség formájában. Küldj e-képeslapot annak, aki a legközelebb áll a szívedhez!

A Valentin nap története
Ki volt Valentin? Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Az egyik könyvben azt olvashatjuk, hogy két Valentin volt, kiknek történetéből egy legenda született, mások vitatják, hogy ketten lettek volna, egyes források viszont három Valentinről beszélnek. Íme néhány a különböző történetekből
Valentin római pap volt, aki Claudius császár üldöztetése alatt vértanúként halt meg i. sz. 269-ben vagy 270-ben. Valentin Terni püspöke volt, aki Rómában halt meg vértanúként. Valentin fiatal keresztényként élt a keresztény vallás üldöztetése idején. Hitéért elfogták és börtönbe zárták, majd halálra verték 269. február 14-én. Amíg börtönben volt a legenda szerint üzeneteket küldött a barátainak: "Ne felejtsétek el Valentint!" és "Szeretlek benneteket!"

Egy másik történet szerint Valentin pap volt, aki titokban párokat adott össze, ellenszegülve ezzel Claudius császár törvényének, amely átmenetileg megtiltotta a házasságkötéseket. Valentint bebörtönözték, mert megtagadta a pogány istenek imádását. A börtönben barátságot kötött a börtönőr lányával. A legenda szerint imájával gyógyította meg a lányt, és kivégzésének napján üzenetet írt neki, amit így írt alá: "A Te Valentinod".

A rómaiak február 15-én tartották Luperkalia ünnepét. Ezt a tavasz-ünnepet Luperkusz isten tiszteletének szentelték, aki a nyájak és a termés védelmezője volt. Az emberek dalolva és táncolva könyörögtek Luperkuszhoz, hogy megvédje a nyájaikat és vigyázzon az emberek és az állatok egészségére és termékenységére. Az ünnep éjjelén a fiatal nők belerakták a nevüket egy kerámia korsóba, a férfiak pedig húztak belőle egy-egy nevet. Az ünnepség és a táncok idejére párok lettek, sőt gyakran egész évben együtt maradtak.

Valentin nap azért van, hogy megünnepeljük egy szent emlékét, aki tisztelte a szerelmet és a romantikát, amikor az emberek szerelmes üzeneteket cserélnek. Mások szerint később sokan összetévesztették a normann-francia „galantin” szóval, ami szerelmest jelent. Az idők során a két hiedelem összefonódott, melynek eredményeképpen Szent Valentinra úgy emlékezünk, mint a szerelmesek védőszentjére.

A szerelemről
Talán a legtöbbször emlegetett fogalom, melyet igazán pontosan senki sem tudott meghatározni. Viszont mindannyiunkat érintő téma, mivel mindenki saját tapasztalataira hivatkozva szakértőnek véli magát a kérdésben, és megingathatatlan véleménye van a szerelemről. Már amennyiben valóban a szerelemről beszél és nem valami másról, amelyet félreértésből szerelemnek tekint. A kutya itt van eltemetve. Ugyanis a szerelem ritka adomány, sokan egész életüket leélik anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna vele. Ilyen tekintetben hasonlít az orgazmushoz, bár az tanulható, a szerelem viszont nem.

Ez utóbbi párhuzamom korántsem véletlen, ugyanis a szerelemnek a szexushoz, pontosabban a testi vágyhoz való kapcsolódása igen jelentős. Természetesen akad plátói szerelem is, mely mellőz minden testiséget, de ez kikényszerített állapot, még akkor is, ha netán nem önszántunkból leszünk akadályoztatva a testiség létrejöttében. A szerelem ugyanis egyfajta ellenállhatatlan inger, vágyakozás, hiányérzet valaki iránt, akit kisajátítva magunknak szeretnénk tudni. Semmiképpen nem keverhető össze a szeretettel, mely vágyak és hiányérzet nélkül, kerülve minden kisajátítást sugárzik a szeretett személy felé. A szerető ember örül mások szeretetének, mely az általa szeretett személy felé irányul, mert lényegtelen számára, hogy kitől kapja meg a szeretett személy a boldogságot, örömet, csak a cél elérése a fontos. Ezt a szerelem képtelen elfogadni.

A szerelem kizárólagosságot követel. A szerelmes ember azt szeretné, hogy szerelme csak tőle kapja, kaphassa meg a tökéletes boldogságot. Ez egyfajta hiúság, önzés, mely hiába igyekszik „szent” célt elérni, mégis olyan eszközzel teszi, amit mástól elfogadhatatlannak tartana, elítélne. Sokszor találkozunk olyan szerelmessel, aki elvakultan rajongva beszél szerelméről, önnön rajongásáról, büszkén ecseteli kitartó odaadását, míg ha más kapcsolatban találkozik ilyen magatartással, akkor kritikával illeti, kigúnyolja a szerelmeseket, akikben már észreveszi azokat a hibákat, amiket saját esetében képtelen.

A szerelem ilyen. Ezért is óhatatlan, hogy múlandó, mivel ez a rajongás töröl minden bennünk lévő ellenállást, kritikát, önvédelmi mechanizmust. Ez azonban kizárólag a színtiszta (vegytiszta) szerelemre vonatkozik, mely ritkán jön létre, s ha igen, akkor csak rövid ideig – órákra, napokra, hetekre - takarja el a tudatunkat, mérlegelő figyelmünket. Ilyenkor képtelenek vagyunk figyelni intő jelekre, figyelmeztető baráti jó szóra, öntudatlanul követjük vágyainkat. Szerencsére ez az állapot nem végleges, így feleszméléseinkkor jön létre a kétkedés, röpke felhőkölés, hogy most mit is művelek éppen? Mitől bolondultam meg ennyire, hogy eddigi értelmes emberből gügyögő idiótává változtam? Miért rajongok egy olyan emberért, akit normális körülmények között még véletlenül sem tudnék szeretni ilyen-olyan hibái miatt?

Ilyenkor jön a neheze. Ki kell derülnie, hogy valóban ő az az ember, aki az igazi párom, lelki, szellemi, testi társam, vagy csak érzéki csalódás áldozata vagyok? Lássuk be, hogy az esetek többségében erre eleinte, szerelmes állapotunkban képtelenek vagyunk. Főleg azért, mert a rajongás olyan erős, annyira hatása alatt vagyunk az élménynek, vágynak, érzéki hatásoknak, hogy a hideg fejjel való átgondolásra nincs esélyünk.

A szomorú az egészben, hogy annyira elbódulhatunk, hogy mások intő, figyelmeztető jelzéseit sem vesszük kellő súllyal figyelembe és az egyéb intő jelek felett is átlépünk. Ilyenkor keveredünk olyan, rövidebb-hosszabb kapcsolatba másokkal, melyekről utólag kiderül, hogy tévedések voltak részünkről. A helyes kezelése a dolgoknak pedig nem túl bonyolult. Mindössze annyit kell felmérnünk, hogy valóban tudom-e önzetlenül szeretni azt az embert, nem török-e össze attól, ha más is szeretni fogja, és akkor is tudom-e tovább szeretni? Képes vagyok-e a barátja is lenni, akivel minden, szó szerint minden (!) problémámat, gondomat, szégyenemet, vágyaimat, kínjaimat, undoromat, félelmemet, elkövetett bűneimet, kétségeimet, rajongásaimat, legféltettebb titkaimat megosztom és elfogadom, megértem az övéit és ezzel együtt szeretem?

Tudok-e vele számomra fontos dolgokról beszélni, élvezem-e az értelmét, tudását, képességeit, intelligenciáját, humorát, tudok-e úgy nevetni, sőt, felszabadultan röhögni vele, mint ahogy azt a hétköznapjaimban is teszem és viszont? Önmagam tudok-e maradni vele, vagy átalakulok mássá és viszont? Ha igen, milyen pozitív és milyen negatív változást hoz ez a kapcsolat bennem és benne?

Tudok-e vele hallgatni, csendben ülni? Hagy-e engem a hobbijaimnak élni, korlátoz-e a mozgásomban, kedvteléseimben és viszont? Hogy ez túl hideg, túl realista, elemző attitűd a szerelemhez? Igaz. Viszont ahhoz, hogy igazán őszinték lehessünk egymáshoz, igazán szerethessük a másikat ez is szükséges, sőt illik. Aki igazán szereti a másikat, nem teheti meg, hogy olyan helyzetbe sodorja, hogy évek múltán derüljön ki: nem összeillő párost alkotnak. Ez rút átverése a szeretett félnek, felelőtlen, önző, agresszív hozzáállás, márpedig ezekben, a fogalmakban, magatartásokban sehol sem lelhető fel a másik a másik iránt érzett tisztelet, felelősség, szeretet. Nem tehetem meg a másikkal, hogy elrabolom az éveit, csak azért, mert a vágyaimnak nem tudtam gátat szabni. Ugyanis roppant szerelmesek lehetünk egy hozzánk nem illő partnerbe is, akár évekig is, mely aztán általában kegyetlen fájdalmakat, sérüléseket okozva múlik el.

Márpedig ha szeretem a másikat, hogy lehetnék képes ilyen kínt okozni neki? Felettébb antagonisztikus ellentét, mégis rendre megtesszük, kínozva vele önmagunkat és szerelmeinket, mi több, környezetünket is, akikre kihat az állapotunk. Aki viszont a szerelmét, vágyódó rajongását képes kiegészíteni ezzel a féltő, figyelő, empatikus, elemző, „lehűtött fejű” hozzáállással, az egy sokkal gazdagabb, tartósabb szerelmet kap kézhez: a szeretettel vegyes szerelmet. Ezek azok a ritka kapcsolatok, melyek egy életre szólnak, már amennyiben a szeretett fél valóban a mi másik, vágyott és keresett kiegészítésünk, párunk, „fele”-ségünk. Ilyenkor valóban értelmet kap a „házasság" fogalma, mely egy „házba" terel két összetartozó felet, melyben otthon érezhetik magukat egymásban, hogy egésszé olvadva egységet alkothassanak.

Ez a mindenki által keresett ideál, mely mégis kevesek sajátja, legalábbis a statisztikák erről árulkodnak.
A statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy a házasságok döntő hányada vagy válással, vagy kényszerből való (anyagiak, gyerekek, stb.) házasságfenntartással végződnek. Ezek zöme ennek az első pillanattól fontos felelősségteljes magatartásnak a hiányára vezethetőek vissza. Kicsit olyan, mint a matematika vagy az építészet. Ha rossz az alap, valahol egy előjel rossz helyre került, akkor a végeredmény hibás és a ház összedől. Ne spóroljuk el ostoba indoklással ezt a fontos szakaszát a szerelem kiteljesedésének. A világ legnagyobb disznóságát követte el az, aki azt állította, hogy a szerelemhez nincs szükség tudatra, mert öntudatlanul létezik.

A mondat önmagában igaz, azonban az alkotó figyelmen kívül hagyott egy fontos folyományt: ezeknek, a szerelmeknek a következményei döntő hányadukban rossz házasságok és csak elvétve tartós kapcsolatok!
A „mindennek ára van” elv itt is megmutatkozik. Aki lespórolja a „kötelező” penzumot szerelme elején, annak kalkulálnia, számolnia kell azzal, hogy a „számításai” csak ritkán igazolódnak be.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a szerelem tartósságához önzetlen szeretet kell. A szeretet azonban létrehozható, tanulható, fejleszthető, ápolható. Sőt, felelősséggel élő ember számára kötelező ápolni, gyakorolni, mert a szeretet mindenre átterjed a környezetünkben, alapot adva a tartósan jó kapcsolathoz, illetve azon túl egész életünket más dimenzióba helyezi.
A belénk villanó szerelem tehát fontos vágy, jelzés, mely indítógombja lehet egy sokkal nagyobb értékű élménynek. Nem szabad lebecsülni de túlértékelése is komoly tévedésekhez vezethet. Kezeljük helyén és örüljünk, ha betoppan az életünkbe, mert ritka adomány, és nagy lehetőség előjele, mellyel okos ember bölcsen igyekszik bánni.